„Az, az átkozott technika!” ismételgettem magamban, hiszen a számítógépem, illetve a kora az, ami nem teszi elhetővé, hogy a Street Fighter x Tekkent videós formában prezentáljam. Igyekszem a lehető legjobban előadni a játék jó- és árnyoldalát, de úgy gondolom ez nem lesz így könnyű.

A drámai bevezető után jöjjön egy kis elmélkedés. Első kérdés: mi az a Street Fighter? A válasz könnyű. Egy klasszikus verekedős játék, ahol hat gomb ütemes csapkodásával lehet eliminálni az utunkba kerülő ellenfeleket (róluk majd később). Második kérdés: mi az a Tekken? Nos, a helyes válaszért olvassátok vissza az előző, SF-re adott választ, csak a 6 gombot cseréljük 4-re. A másik fő különbség az, hogy az SF eddig a számítógépeken aratott, a Tekken pedig a PlayStation-ön volt húzónév. A Capcom most gondolt egyet és összemosta, meggyúrta, majd az asztalunkra, illetve tv-állványunkra helyezte azt, ami megszületett.

Még mindig egy kicsit ellenszenvesnek tűnhetek a játékkal szemben, az első két bejegyzés alapján, azonban ez csak egy álca (mint Pitonnál a Harry Potter sorozatban). A játék a maga kategóriájában jól sikerült alkotás, csak vannak olyan tulajdonságai, ami miatt az ember a Taigetoszról dobná le a játék lemezét.

Mint verekedős játék, kell lennie egy végső célnak, egy motivációs faktornak, hogy miért verjük végig a fél világot. Itt, ezt a szerepet Pandora szelencéje tölti be, ami mindegyik karakter számára szolgál valami jóval. A lényeg pont ezen van. Nem egy karakterrel, hanem egy párossal (lásd Tekken Tag Tournament) kell végigküzdenünk magunkat az ellenfeleken. Alakíthatunk saját csapatot, azonban a sztori szempontjából jobb, ha az „előre generált” párosokkal megyünk (pl. SF oldalon Ryu és Ken, vagy Tekken oldalon Jin és Xiayou), hiszen így kapjuk meg a komplett befejezést a harcosoknak. Mivel ez egy mix, az összes oldalról a legjobb harcosok érkeznek a szelence megszerzésére. A Tekken és a SF oldal is egy-egy „fő gonoszt” (Akuma és Ogre), valamint 9-9 párost dob a pástra (Plusz-mínusz a letölthető karakterek, illetve a PS exkluzívak). Már, ha pástnak lehet nevezni egy Jurassic Park szerű erdős pályát, egy kamion parkolót, egy ősi keleti templomot, vagy az Antarktiszt. A pályák, mint látjátok változatosak, de a számuk elég csekély, összesen 11. A karakterek a maguk módján egyediek, hiszen más-más kombókat kell betanulni ahhoz, hogy „jól működjenek” a kezünk alatt. Előre szólok, aki a Tekkenből, illetve tekkenes múltjából akar gazdálkodni, az búsulni fog, hiszen (a PC-s verzióban legalábbis) a SF harcrendszere dominál a játékban. Ergó, nyomás a gyakorló pályára kombókat tanulni! Hiszen, a kombók kellenek ahhoz, hogy sikeresen daráljunk. A játéknak, ha jól számoltam 7 nehézségi fokozata van, amiből a kezdőknek tényleg csak az első kettőt ajánlom. Nem érdemes nagy mellénnyel nekiállni, mert egy combosabb ellenfél, vagy végső harc alatt vért lehet izzadni, vagy anyázni, hogy „miért vert el ennyire simán ez az átkozott fluxuskondenzátor tisztító szakasszisztens?”. A játék kellő kihívást nyújt és ennek örülhetünk, mert a harcok terén nem lehet panaszunk. Látványosak és pörgősek, valamint a karakterek közti különbség sokat dob az élményen. Persze, a japán manga-világ csodái jelennek meg végig a játékban, de ettől még jó. Az ólajtónyi mellek, hosszú combok és magas hangok a standard női tulajdonságok, a pasiknál pedig a „túúúúlméretezettség”. Persze, dögösebben néznek ki a duzzadó izmok, mintha fogpiszkáló méretű muksók ugrálnának a képernyőn. Persze, vannak itt abszolút túlzások, mint Hugo a 2-3 méteres emberóriás, vagy éppen a Bob (Tekken) és Rufus (SF) páros, akik meglepően akrobatikusak az őket takaró zsírréteg alatt. Tény, pont ez a fajta debilség kell ahhoz, hogy a ST x T hangulatos játék legyen. Ezt a hangulatot dobja még meg a Cell Shader grafika, ami egy különleges, rajzfilm szerű világot tár elénk, valamint óriási respect az előre renderelt videók készítőinek (bár ez ott keleten mindig jól ment….khm…Final Fantasy).

A lendület sajnos itt döglik ki. Végigvisszük az összes karakter sztori módját, majd leverjük a családunkat, kutyánkat, szomszédjainkat a multiban és ennyi. Nincsenek megszerezhető (szaknyelven, „ánlokkolható”) karakterek, akikért megérné küzdeni és jobbnál jobb pontokat szerezni az összecsapások alatt (igen, a játék értékeli, hogy mennyire játszol cséphadaróként, vagy mennyire megy, az adok-kapok a meccs során). Tény, van itt „karakter-szerkesztő”, de azzal, hogy Ryu-n nem fehér, hanem zöld lesz a kabát, én még nem leszek boldogabb. Teszem azt, ha egy Tekken 5 féle szerkesztő kerül bele (ott különböző kütyüket lehetett ráaggasztani a karakterekre, amiknek haszna nem volt, de legalább tényleg egyediek lettek a harcosok), vagy egy kompletten új karakter elkészítésének lehetősége (WWE játékok), akkor nem piszkálnám őket.

Nem szabad lebecsülni ezt a játékot, mert bármely meccs növelheti az egónkat, ahol elverjük a szomszéd kissrácot, de hiányoznak belőle olyan dolgok, amik az egyedüli játékot, illetve a játékkedvet fenntartanák. A SFxT-ben bőven van még potenciál, és lehet belőle bőven kihozni dolgokat. Hajrá Capcom!

u.i.: az a játék, ami egy ilyen Introval nyit, nem is lehet igazán rossz: