Az erő ismét elszabadult, egyenesen a gépeinkre és a konzolokra. Starkiller története tovább folytatódik, meglátjuk, hogy a jó vagy a sötét oldalon.
Hosszú idő után jelentkezem írásos cikkel, most is a gépi elmaradottság miatt kerül pont ez a játék terítékre. A tavalyi optimalizációs probléma megoldódott (már csak 6 GB a játék), de a gépem még így is kevés ahhoz, hogy a Frapsot és a játékot egyszerre futtassa. Éljen a technika!

A történet nem sokkal az első rész után folytatódik. Vader megpróbálja klónozni Starkillert, és az eredetivel elhitetni, hogy ő is csak egy klón. Így harcoljuk végig a már a filmekből megismert és a még ismeretlen bolygókat. A kalandok különlegesek, azonban van egy óriási hibájuk. Kevés van belőlük. Nem számoltam pontosan össze, de körülbelül 5 bolygón fordulunk meg az egész játék alatt (már ha az űrhajót nevezhetjük bolygónak). Az ember csonkának érzi a játékot rövidsége miatt, de mégis örülünk a meglévő feladatoknak. Látványos jelenetekkel tömve van a játék. Rögtön az első pályán kapunk egy jelenetet, ahogy Starkillerrel zuhanunk a Kamino zuhogó esőjében és közben pusztítanunk kell az ellent. Fergeteges! Ehhez hasonló zuhanós jelenetekből és a „jó időben, jó gombot” félékből is kapunk eleget, így az izgalmi szint mindig megvan. Az egyetlen problémája az utóbbi rendszernek, hogy könnyen elhúzódhat és néha már rutinból nyomkodjuk az adott gombokat.
            A harc kifejezetten szórakoztató. A kombincáiók nem bonyolultak, egér+billentyű kombóval is könnyen játszható. A fénykard kezdi megkapni végre azt az erőt, amit a filmekben képvisel. Az utolsó vágás jogán daraboljuk az ellent és az ellenfelek is megpróbálnak távolról operálni. Feltűnnek jetpackos ellenfelek is, akiket egy kis „sokkhatással” eltehetünk láb alól, miközben gyönyörű piruetteket írnak le a levegőben. A további ellenfelek, mint például a robotok vagy a kis pók droidok nem túl… okosak. Nem egyszer akadtam be egy nagy tűz vagy fagyasztó robot alá és simán feldaraboltam. A kis görcsöket meg kifejezetten utáltam. Olyanok, mint a Haloban a zombivá változtató kis rovarok. Sok van és tapadnak, mint a rágógumi. Meg úgy egyáltalán. Minden ellenféllel ugyanez van. Ránk küldenek egy fél csillagflottát egy szobába, hogy jussunk át rajta. Könyörgöm, ok, hogy mi vagyunk az új „erő” meg a Force Unleashed, de ne kelljen már megölnünk egy szoba alatt egy komplett római centúriót.

A másik sérelmem a főellenfelek terén akadt. A Gorog valami elképesztő! Életem talán legnagyobb és legdurvább ellenfele volt. Ez volt talán a baj. A vége felé már untam a harcot. Körülbelül a zuhanásig élvezetes a dolog, de lassan már annyira irreálissá válik, hogy 5 perce zuhanunk nagy sebességgel és még mindig nem történt semmi. A nagy pókrdroid pedig minden idők legidiótább főellenfele. Oké, epikus egy nagy döggel harcolni, de az, hogy a hátára másszak, irányítsam egy kicsit (alapból lassan mozgott az a dög) és úgy öljem meg. Kicsit kiábrándító. A legnagyobb kiábrándulás azonban maga Vader volt. Nehogy már a fő sith, a 2 trilógia fő alakja így „csatázzon”! Ugrabugra menekülős genyát csináltak belőle. Körülbelül így néz ki a harc a nagyúrral: 1-2 perc csapkodás – hív segítséget, elfut – 1-2 perc harc – hív segítséget, elfut… és ez ismétlődik kb. negyed órán át. Nem gáz ez?

            A játékban még sok „epic” pillanat van. Sokakat megosztott a Dagobah-i látogatás. Bevallom én kimondottan örültem Yodának. Körülbelül az a jelenet játszódik el mint Luke-al a „Birodalom visszavág”-ban. A sorsa kísérti. Juno is feltűnik nagyjából 2 pálya erejéig, mint éppen haldokló vagy ájult nő. Boba Fett is kapott egy 20 másodpercet, ami elég ahhoz, hogy tudjuk: lesz harmadik rész. A legkétesebb szereplő azonban Kota lett szerintem. Egy jedit szerintem nem így képzel el az ember. A mindig nyugodt, békeszerető jediket ez a figura teljesen átváltoztatja egy hisztis fruskává. Oké, van pár hasznos mozzanata a történetben, de legtöbbször üvöltözik és… nem is tudom. Nekem nem ilyen egy jedi ideál.

            A technikai rész többnyire jól lett megoldva. A grafika még mindig nagyon szép és részletes. A renderelt animációk fergetegesen néznek ki, akárcsak egy film. A hangok rendben vannak, nem lehet rájuk panasz. Azonban mégis van. Független, hogy szép a grafika, egyhangú. Lassan minden pályarész egyformának tűnik. Olyan, mintha többször megnyomták volna egymás után a CTRL+C – CTRL+V kombinációkat a pályaszerkesztőben. Független, hogy szétdarabolhatunk adott pályarészeket az erő segítségével, ez a változatosság mégsem elég. Ha már darabolás! Az Euphoria motor itt is dübörög. A környezeti interakciók itt is megvannak, és az ellenfelek ugyanúgy visítva repülnek kifelé az ablakon, mint régen. Persze ehhez, hogy röccenésmentesen fusson, kell, hogy az íróasztalunkon ott legyen fél Paks, ami elviszi a rendszert.  
            Zárásként mi is lehetne jobb, mint egy hasonlat. God of War. Így bizony, az új SW is ezt a rendszert használja. A kivégző mozdulatok, a harcmechanika és úgy umblock minden. Ezt leszámítva a környezet és a feelingnek hála, végre könnyedén hátradőlhetnünk egy jó SW játék előtt. A Force Unleashed 2 közel sem tökéletes, de jó úton jár, hogy a „jedi tanács” tagja legyen…

 Grafika: 9/10
- Eszméletlen, ettől többet nem is mondhatok…bár meglenne fél Paks ereje a gépemben.
Irányítás: 9.5/10
- Nem nagy kunszt, könnyen irányítható, leszámítva egy-két jelenetet.
Hangok: 10/10
- Nem tudok belekötni. A szinkronhangok és a háttérzajok rendben vannak.
Játékélmény: 8/10
- Olvasd el a tesztet :) Szeretnivaló, mégis vannak hibái, amik belerondítanak az összképbe. 
Sztori: 4/5
- Ez a klónosdi kicsit klisés, plusz a vége túl, kiszámítható.