Igen, ez is elérkezett. A Comenius program utolsó hete. Hihetetlen, hogy eltelt ez a két év. Csehország, Olaszország, Franciaország és Belgium. Ezekben az országokban jártak a PSG diákjai, hála nagyrész Renaud Heine prof-nak és a Comenius programnak. Azonban mint minden mesének, ennek is egyszer eljön a vége.

Május 2.-án Alexandre Boussard tanár úrral felszálltunk a Brüsszel felé tartó (gusztustalan rózsaszín-lila szín összeállítású) WizzAir géppel, magunk mögött hagyva az országot és a rokonokat, barátokat. Alexandre aznap kapta a hírt, hogy egy darabig, ő lesz velünk az egyetlen kísérő, ugyanis Bécsben elérte a végzet legkedvesebb biológia tanárunk (igen, kétes jegyre állok, azért írtam ilyen kedveset róla) autóját, szóval lerobbant.

2 óra repülés után megérkeztünk hát a reptérre. Itt még volt 40 perc várakozás a poggyászokra, ami után (kilépve a fotocellás ajtón) megpillantottuk a belga „üdvözlősereget”.

Mindenki megtalálta a „párját” és ezzel el is kezdődött a Comenius hét.

            Rögtön első nap, a suliban kezdtünk. Az Andennei iskola stílusa szerintem elüt a sajátunkétól. Akár hiszitek, akár nem az aszódi környezet jóval barátságosabb és emberibbnek tűnik, mint az övéké. Persze ez az én véleményem, kinek mi tetszik. Követve a cseréinket különböző órákra jutottunk el (én pl. életem első holland nyelvi óráján vettem részt). Itt vagy csatlakoztattak minket az óra menetéhez, vagy kérdezgettek minket Magyarországról, az itteni életről, stb. A délután, ugyanígy az iskolában telt el. A keddi, Európa parlamenti találkozóra kellett kérdéseket írni, a saját képviselőnknek (a mi esetünkben ez Deutsch Tamás lett volna, ő azonban nem érkezett meg erre a találkozóra). Persze, a kérdések mellett fordítottunk időt az ismerkedésre és a lazításra is. A nap végén mindenki hazatért és vagy otthon vagy a városban töltötte maradék idejét.

            Második nap, Isten hozott Brüsszelben! Emeletes buszra pattanva nekiindultunk a belga fővárosnak. Nap közben idegenvezetőnk a belgák tanára Stéphane volt, aki minden lényeges dolgot elmesélt az épületekről, terekről vagy ahol éppen jártunk. Persze, nem csak várost néztünk. A „Grande Place”-nál kaptunk némi szabad időt a vásárlásra, és ha még ez sem elég, az egész napot egy belga rádióadó riportere és annak segédje követte végig, akik folyamatosan interviewkat készítettek velünk és a többi résztvevővel. A nap végére maradt a csúcspont(?), az Európa parlament. Aki látott már nagy épületkomplexumot, az menjen el ide, mert fix, hogy új értelmet nyer a fejében ez a szó. A nagy modern épület egy kis termében ültünk le, ahová megérkeztek a képviselők. Ahogy már említettem, a magyar nem jelent meg, szóval itt csak a belgák és a csehek voltak aktívak. Mire jól elhelyezkedhettünk volna a székben, jelezték, hogy probléma van az időbeosztással, így el kell hagynunk a termet. Az interview-t pár szinttel feljebb folytattuk, a folyosón. Mielőtt, azt hinné valaki, hogy ebből állt az egész Európa parlament, hát nem. Ugyanis bejutottunk a „gyűlésre”. Az óriási teremben rengeteg képviselő ült és figyelmesen hallgatta (vagy épp fényképezett, videót csinált, újságot olvasott vagy smst írt) az épp előadó elnököt/polgármestert. Nagy élmény volt, az biztos.

            Eljött a rettegett harmadik nap. A kajakozás. Nem tudom az olvasók közül hányan kajakoztak, én ez előtt még nem. Az elején megkaptuk az eligazítást, a pihenő helyét, az út célját, na meg a mentőmellényt és a vízhatlan dobozokat (ennek később szerepe lesz). A menet egy csúszdaszerű akármin indult, amivel belöktek minket a vízbe. A túra első, 10 km-es szakasza csendesebb vizeken ment. Csinálhattunk képeket, nyugodtan evezgethettünk. Persze, hogy Somával itt borultunk be. Kis csónakunkat elkapta egy áramlat és egy fatörzshöz sodort minket, ahol beborultunk. Hála az égnek, nem mi voltunk az egyetlenek, akik borultunk, ergo nem csak rajtunk röhögtek. Persze, hogy érdekes legyen a dolog, ami nem volt a vízhatlan dobozban, az elázott. Drága útitársam cipője, zoknija és telefonja, valamint pulóvere is a folyó áldozata lett. A maradék pár kilométer a pihenőig vacogással telt. Majd a pihenő és egy adag sült krumpli elfogyasztása után ismét folyóra keltünk. Újabb 10 kilométer a vízben, bár apróbb vízesés és költői tájak (valamint ruhadarabok a lecsüngő ágakra akadva… szóval más is bukott már itt) fogadtak itt minket. A megérkezés ismét didergősre sikeredett, de végre meleg ruhában és a busz minimális fűtésének hála, újra kezdtünk éledezni.

            Negyedik nap, irány Liége. Újabb városnézés, de ma már Heine tanár úr is velünk volt, hiszen szerda este ő is megérkezett repülővel az utolsó hétre. Ezen a napon a csehek liége-i származású tanárnője kísért minket végig a városban és mondta el az érdekességeket. Találkoztunk George Simeonnal, illetve az „élethű” szobrával, láttuk a tipikus belga utcákat, annak a háznak a helyét, ami kb. 1 hónapja gázrobbanás miatt ledőlt, és még rengeteg érdekes épületet is. Akárcsak Brüsszelben itt is járt egy megérdemelt shopping idő (2 óra, ami 4szer annyi, mint a Brüsszeli volt). A nap végeztével irány vissza Andennebe vonattal, ahol még volt lehetőségünk egy próbára a színdarabunkhoz, a suli tornatermében.

            Ötödik nap, ismét az iskola. A délelőtt, akárcsak a hétfői, az iskola falai közt telt. Órákat látogattunk, Soma táncolt a népnek, és megnéztük a belgák próbáját a szombati előadásra. Bevallom, akkor még nem hittem, hogy másnap lesz valami abból a darabból. Nem, nem csak ez volt az egész nap történése. Este a Comenius hagyományává vált Karaoke est következett, már az olaszokkal is kiegészülve (a franciák technikai okokból nem jöttek). Itt minden énekelni tudó és nem tudó megcsillogtatta létező vagy nem létező tehetségét. Érkezéskor Renaud Heine - My Heart Will Go On (Titanic főcím) szólt, ezek után volt Lady Karneval a cseh lányok előadásával (Karel Gott), Ti amo az olaszoktól, Youngblut tanár úr előadásában a What I’ve Done (Linkin Park) és persze az elmaradhatatlan Pouvoir des fleurs. A végén még hallottunk pár versszakot a Notre Dame-i toronyőrből, majd hazatértünk.

            Hatodik, utolsó előtti nap. Az igazi záróakkord ez a nap volt. Nap közben mindenki megtartotta a főpróbát az előadására (legalábbis akinek szükség volt rá), majd irány a St. Begge iskola, ahol a búcsúvacsorát kaptuk. Minden néptől kóstolhattunk egy előételt, egy főételt és egy desszertet is. Őszinte leszek, a magyar nem volt annyira magyar, mint reméltük, de ebbe nem mennék bele. Aki még vagy már nem evett, végignézhette a kiállítást, ahol minden információt megkapott a résztvevő országokról és a programról. A vacsora végeztével, már csak egy feladat maradt, a nagy finálé, az andenni városháza előadótermében. Az alaphangot egy hosszasra siekredett igazgatói beszéd nyitotta. Az andenni iskola igazgatója  üdvözölt mindenkit és kívánt jó szórakozást a nézőknek. Elsőnek mi, magyarok adtuk elő a darabunkat, ami osztatlan sikert aratott. Többen is megjegyezték utólag, hogy talán a miénk volt a legjobb műsor. Ezután jöttek a csehek a kisfilmekkel. A projektor sajnos rontotta az élményt, ugyanis megfordította a képet, így a feliratok szinte olvashatatlanná váltak. Hála a cseh prof.-nak Davidnak, mi is megértettük mi van odaírva, hiszen remek narrátori munkával javította a hibát. Zárásként jött a belga előadás és a műsoruk a végére tényleg összeállt. A műsorszámok elején egy narrátor felolvasta, hogy mit fogunk látni illetve mi az előadott tánc mögött a történet. Az előadás végeztével még csoportképek és közös fotók jöttek, majd a zárás…

            A búcsú napja.  Délelőtt a csehek indultak útra, fekete kisbuszukkal. A búcsúzás, szokáshoz híven, itt is könnyesre sikeredett. A cseheket mi követtük, irány Charleroi. A check-in után még rengeteg „utolsó” közös kép, egy nagy csoportkép és az utolsó jókívánságok jöttek. Szinte nem volt olyan, aki nem maradt volna még pár napot a cseréjénél. Végül mégiscsak elindultunk a kapuk felé. Átvilágítás, a kézipoggyászok nyitogatása, majd a felszállás. A gép hivatalosan 17:30kor elindult a reptérről Levente kapitány vezetésével (a család nevét elnyomta a gép zaja). Az előre tervezetthez képest korán jöttünk, hiszen jó páran csak pár perccel később érkeztek meg az „utazók” elé. Így telt hát ez a hét, zárásként, csak annyit mondanék…megérte. Mikor biosz órán megkérdezte tanár úr, mit tudnánk mondani erről a hétről, egy szó ugrott be, incroyable (hihetetlen).